Lelkészek az online térben

A templomajtó bezárult, eközben pedig kinyílt egy másik az online térben, ahol soha nem volt elérhető annyi igehirdetés, mint a járvány kezdete óta. Református lelkipásztorokat kérdeztünk arról, hogyan élték meg ezt az időszakot és mit tennének ma másként.

A lelkészek minden igyekezetüket latba vetve próbáltak helytállni, hiszen a legtöbben nem kaptak felkészítést arra, hogyan hirdessék az Igét a városi televízióban vagy a gyülekezet közösségimédia-felületein. Vajon hogyan élték meg ezt az időszakot és mit tanultak belőle? Osztottak-e úrvacsorát? Szerintük mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb gyülekezetben kevesebb ma a templomba járó, mint a járvány előtt? Ennek próbáltunk utánajárni fővárosi és kisvárosi, falusi és határ közeli gyülekezetek lelkipásztorainak bevonásával.

Az első reakciók

Kálmán Béla

„Nem a szószéken állok, hanem egy asztal mögött, egy függöny előtt, erős lámpák fénye világít az arcomba, és egy kamera néz szembe velem. Mégsem ez volt a legnehezebb, hanem a jól ismert arcok hiánya. A most kinek beszéljek? furcsa üressége, tanácstalansága voltbennem” – osztotta meg velünk érzéseit Kálmán Béla ráckevei lelkipásztor. Hogy könnyebbé tegye saját helyzetét, még a felvétel előtt maga elé képzelte, ki hol szokott ülni a templomban. A felvételt készítő presbiter – profi televíziós – tanácsaival és főleg a jelenlétével segített neki. „Ő lett egy személyben a gyülekezet, hiszen a kamera mögül önkéntelenül is reagált a hallottakra, lett visszajelzésem.”

Nagy Mariann

Elérzékenyülve, könnyes szemmel szolgált az első felvételről közvetített istentiszteleten – idézte fel érdeklődésünkre Nagy Mariann kozármislenyi lelkipásztor. „A templomajtóba tettünk be egy széket, azon ülve mondtam el az igehirdetést a háttérben az üres templommal. Nekem volt így könnyebb, mert az üres székeket látva egyszerűen képtelen voltam Igét hirdetni.”

Az igehirdetést este hét órakor vetítette a városi televízió, amely a lelkész szerint szívügyének tekintette ezt. Bár eleinte megviselte, hogy nincs kivel tartania a szemkontaktust, idővel a nézettségi mutatók és a hozzászólások megerősítették abban, hogy az embereknek szükségük van a bátorításra. „Egyértelművé vált, hogy Isten a kamerán keresztül is tud üzenni. Azokra az emberekre gondoltam, akik a templomban is itt szoktak lenni, és egy idő után a lencse mögött is elkezdtem érezni a lelkeket.”

„Az első pár hétben nagyon motivált voltam, reménységet akartam hirdetni az embereknek a reménytelen helyzetben. Ez a lendület két hónapig tartott, utána fokozatosan veszítettem belőle. A következő két járványhullám annyira soknak bizonyult, hogy még ma is nehezemre esnek a nem gyülekezeti jellegű, alkalmi Zoom-beszélgetések. Mindent megteszek azért, hogy ne kelljen az online térben mozognom” – vallott érzéseiről Kisturi Eszter, gyömrői beosztott lelkész.

Koncz Hunor Attila

„Kihívást jelentett az online istentiszteleti közvetítés, de nem féltem tőle, kértem segítséget az alkalmak rögzítéséhez. Ebből adódóan szorosabb kapcsolat is épült a szolgálattevővel. Azon szorongtam inkább, hogy tényleg eljusson a gyülekezethez az üzenet” – idézte fel Koncz Hunor Attila kosdi lelkipásztor. Igehirdetéseit a YouTube-ra töltötték fel, de tárgyaltak egy helyi magántelevízióval is, amely szintén sugározta azt, a nyomtatott prédikációt pedig személyesen juttatták el a gyülekezeti tagokhoz. A nehézséget számára leginkább az jelentette, hogy nem élőben közvetítették az igehirdetést, hanem felvételről. „Már a hét közepén át kellett állni ’istentiszteleti üzemmódba’, hiszen pénteken vagy szombaton készült a felvétel. Furcsa volt, hogy volt egy valós – bár elszigetelt – életünk, és volt egy online térhez és időhöz jelenlétünk. A kettőt egy idő után fárasztó és nehézkes volt összekapcsolni egymással.”

Elég jó vagyok-e, vagy akár jobb is?

Több lelkész arról is beszámolt, hogy a nézettségi adatok ellenőrzése nemcsak támpontot, hanem egyfajta kísértést jelentett számukra. Koncz Hunor Attila elmondta: az önelégültséget és a kisebbségi érzést egyaránt kiküszöbölendő felhagyott ezzel a szokásával, és inkább az Igére koncentrált. „Az volt a vágyam, hogy hűséges legyek ahhoz, amit Isten mond, és egyszerűen, érthetően adjam át másoknak és saját magamnak is az Ige üzenetét. Megállapítottam, hogy a többi nem az én dolgom.”

Kisturi Eszter elárulta: eleinte többször is felvette az igehirdetést. „Ebben persze benne van a javítás lehetősége, de gyakran a hiúság mozdult bennem, amikor láttam, hogy valamit nem mondtam elég szépen vagy nem előnyös a kamera képe. A második, harmadik próbálkozás azonban általában rosszabb lett tartalmilag, mint az első.”

Bár szerte az országból kapott visszajelzéseket arról, hogy hallgatják az igehirdetéseit és várják a vasárnapot, Nagy Mariann a járvány első hullámaiban nehezen élte meg, hogy saját gyülekezete tagjaival nem találkozhatott személyesen. A fizikai kontaktus hiánya miatt kevesebbet tudott arról, kivel mi történik, így az igehirdetésre is nehezebb volt készülnie. Az ugyanis szerinte a gyülekezeti tagokhoz szól – azokhoz, akiknek ő a lelkipásztora és akik jelen vannak az istentiszteleten.

A hittanoktatásban ugyanakkor pezsdítően élte meg az online oktatás adta lehetőségeket. „A diákokkal az online térben rendszeresen kapcsolatban voltam. Hétről hétre készítettem videófelvételt, amelyen elmondtam vagy eljátszottam a hittanórai anyagot. Azt éltem meg, hogy hirtelen gazdagabb lett a hittanoktatásban felhasználható segédanyagok tárháza.”

A cikk folytatódik, olvasd tovább a parokia.hu oldalon.